Na, ez is olyan hosszú lett, hogy kettőbe, vagy talán háromba kellett szednem, mert épelméjű ember nem olvasná végig. Nyilván ezt sem. Mindenesetre azért összeraktam a 2021-ben olvasott friss könyvek – ezúttal szigorúan sorrend nélküli – listáját. Ma az első rész, holnap a második.
Anthony Bourdain & Laurie Woolever: World Travel
Kezdjük a legnagyob csalódásokkal. Naivan egy ideig még reménykedtem abban, hogy Bourdain drámai halála után az utolsó, „posztumusz” kötet méltó betetőzése lesz az életműnek, de hiú várakozásaim hamar szétfoszlottak. Bourdain egykori asszisztense és négere/szerkesztője, Laurie Woolever ugyan mindent megtett, hogy valami olvasható jöjjön ki a dologból, de a World Travel egész egyszerűen méltatlan. Woolever egyetlen munkamegbeszélés alapján próbál összerakni valami kulináris útikönyv-szerűséget Bourdain interjúinak, riportjainak és traccspartijainak fragmentumaiból, de a végeredmény egy száraz, unalmas, összehányt szófolyam lett. Pont az hiányzik belőle, ami miatt Bourdain hiányzik a világnak: a végtelenül szórakoztató, örökké kíváncsi tűzzel lobogó, egyedülálló személyiség.
Tiffany Francis-Baker: Dark Skies
Hát, ez sem életem legjobb könyve, sőt. Pedig nagyon ígéretesen indult a dolog: egy szép esszé a csillagos égről, alapvetően abban reménykedtem, hogy egyik kedvenc műfajom, az angol táj-esszék szép hagyományából kapok ízelítőt (ide tartoztak tavalyi és tavalyelőtti kedvenc könyveim, Adam Nicolson sodró Making of Poetryje, meg Robert Macfarlane átszellemült Underworldje). Az ígéret valóban ez volt, de hamar kiderült, hogy Francis-Bakernek jóformán semmi értelmes sem jut eszébe a brit táj fölé boruló égboltról, és ezt a semmit teljesen érdektelen családi anekdotákkal, a szakítása fölötti siránkozással és végtelenül unalmas csacsogással próbálja kitölteni. Műfaj, szerkezet és irány nélküli könyv, amelyből akkor lett végleg elegem, amikor oldalakon keresztül kellett olvasnom arról, hogy valami béna hostelben hogyan keni a lekvárt a kenyérre.
Elizabeth Kolbert: Under the White Sky
A „sötét egek” után a „fehér ég” – na, ez viszont bomba könyv. Elizabeth Kolbertet egyébként is az egyik legjobb tudományos riporternek tartom, és hát nagyszerű Sixth Extinction-je nyilvánvaló alapműve az öko-újságírásnak. Az Under the White Sky is nagyon érdekes problémát feszeget: arra keresi a választ, hogy miért van az, hogy az ember a természetbe való beavatkozás okozta károkat csak még több beavatkozással tudja/próbálja helyrehozni. Ehhez rohadt jó, és állati izgalmas példákat hoz; a zömét természetesen az Egyesült Államokból, főleg a Mississippi alsó és felső folyásáról, a louisianai delta- és mocsárvidékről, illetve Chicago környékéről, de hosszan ír például arról, ami aztán nyáron átütötte a magyar sajtó falát is: az izlandi kísérletről, amely szén-dioxidból állít elő mészkövet. Kolbert egyrészt nagyon jól és kristálytisztán ír, másrészt remekül építi fel riportjait, harmadrészt nagyon érzékletesen mutat be elvont és bonyolult mechanizmusokat, negyedrészt pompás érzékkel talál rá érdekes és szimptomatikus problémákra. Tuti könyv, iszonyúan hiányzik ennek valami itthoni változata, Mississippi helyett mondjuk a Dunával.
Dunajcsik Mátyás: Víziváros
Ha már Duna… Dunajcsik első regényét nem a szerző nevéből alkotott béna szójáték miatt hozom ide, hanem azért, mert a Duna majdhogynem főszereplője, de legalábbis kulcsfontosságú kulisszája a kötetnek. Született és tősgyökeres vízivárosiként eleve kötelességem volt elolvasni ezt a könyvet, már csak azért is, mert a zöme valóban a Vízivárosban játszódik, és hát ilyenkor az ember boldog, gyermeki örömmel fedezi fel a lényébe ivódott helyszíneket. Így hát öröm volt olvasni ezt a regényt, még akkor is, ha a karakterek nem túl izgalmasak, a sztorit alkotó szerelmi szál is soványka egy picikét. Ami viszont maximálisan elviszi az egészet, azok a „főszövegbe” ágyazott víziószerű levelek, amelyekből finoman indázik elő Budapest és a Duna egyfajta alternatív, mitikus-mesei történelme, és amelyekben döbbenetes erővel keveredik valóságos történelem és teljesen elszállt fikció, egyfajta téren és időn kívüli mágikus-realista lebegésbe fordítva szeretett városomat/városrészemet.
Simon Winchester: Land
Ha Kolbert híres problémaérzékenységéről, hát Simon Winchester sem marad el mögötte. A brit népszerűsítő történelmi esszé egyik legszórakoztatóbb alakja annyi rohadt izgalmas téma után most nemes egyszerűséggel hatalmasat markolt: a területről, egészen pontosan az újkori európai ember területéhségéről és -függéséről írt könyvterjedelmű esszét. Winchester sziporkázó író, szokás szerint csak kapkodtam a fejem a bőséggel elém szórt példákon, rá jellemző plasztikussággal felskiccelt történelmi szituációkon (ahogy például leírja az oklahomai Land Rusht – és abból kibont egy nyilván elnagyolt, de magával ragadóan nagyívű nagyívű eszmetörténeti ívet –, az konkrétan egy Sergio Leone-filmbe oltott Annales-ujjgyakorlat, csodálatos; de épp ilyen döbbenetesen kézzelfogható mondjuk a skóciai bekerítések bemutatása, és aztán az a logika, ahogy a földönfutók egy másik földrészen földönfutókká tesznek másokat). A legmegrázóbb számomra az volt, ahogy Winchester az amerikai öko-filozófia atyja, John Muir képzeletbeli szobrát ledönti, és egy sodró lendületű fejezetben összefoglalja, hogy Muir csak azért nevezhette „érintetlennek” az általa „frissen felfedezett” Yosemite-t, mert pár évvel korábban lazán kiirtották az itt élő őslakókat.
David Graeber & David Wengrow: The Dawn of Everything
Bár nagyon máshonnan indulnak, de a két David, a nemrég tragikusan elhunyt, vagabund antropológus Graeber és a minuciózus régész, Wengrow Winchesterhez hasonlóan nagyot próbál markolni. Persze a totál establishment-tag, földbirtokos, lovaggá ütött Winchesterrel ellentétben Graeber kifejezetten felforgató. Őt ugyebár a Bullshit Jobs miatt szokás ismerni, pedig ennél jóval izgalmasabb szerző, én például imádom totál outsider közgazdasági témájú munkáit is – Graeber sosem riadt vissza a lehetetlen küldetésektől, például egyetlen könyben összefoglalni a „kölcsön/hitel” ötezer éves történetét – nyilván úgy, hogy egy tisztességes közgazdásznak feláll a hátán a szakmai szőr. Nos, a Dawn of Everything is valami ilyesmi – már a címe is totál jellemző Graeber nyegleségére. Tíz évig írták, a java jórészt email-váltásokban „kristályosodott ki”, igazi side project.
És hogy „miről szól”? Nagyjából arról, hogy a „prehistorikus” közösségek nagyon bonyolultak és rendkívül összetettek voltak, de ezt a meglehetősen száraz archeológiai-politikatörténeti témát rendkívül szórakoztatóan fejtik ki. Én nem értek ehhez az egészhez, csak halványan sejtem, hogy nyilván ezer sebből vérzik, amikor módszertanilag keveredik archeológia, eszmetörténet, társadalomtörténet, antropológia, ideológiakritika… Igazából arra jó az egész, hogy egy kicsit kizökkentsen megszokott értelmezési kereteinkből. Ahogy a kiinduló kérdést megfogalmazzák, az mindent elmond az egész könyvről: oké, hogy Rousseau írt egy szép esszét a társadalmi egyenlőtlenségről (és aztán ez viszonylag fontos könyvvé vált az európai eszme- és politikatörténetben)… de az igazi kérdés mégiscsak az, hogy miért gondolták a dijoni akadémia nagytiszteletű tagjai azt, hogy ez egy olyan fontos ügy, amelyre érdemes pályázatot kiírni. Graeberék válaszát nem spoilerezem el, de tök izgalmas, ezt higgyétek el bemondásra.
Paul Rowinski: Post-Truth, Post-Press, Post-Europe
Ezt a könyvet csak azért rakom ide, hogy szégyenkezve bevallhassam: bizony, tavaly is hagytam félbe könyvet. Pedig Rowinski munkája nagyon ígéretesen indult, azzal az ígérettel, hogy leleplezi az európai post-truth sajtó működését és ideológiáját. Igazából nem tudom, mire számítottam, de amit kaptam, az egy nagyon rigorózus és nagyon száraz szakszöveg Boris Johnson és Antonio Salvini, meg még pár ilyen cinikus gazember eszméletlen bornírt médiamegnyilvánulásainak sokaságáról. Egy idő után teljesen összeomlottam a tartalmatlan politikai kommunikáció ilyen tömény mentális sósavától, és hiába próbál meg Rowinski retorikai rendet rakni a hazugságok, dezinformációk és valósághajlítások végtelen áradásában, nekem pár hét küzdelem után totál elegem lett.
Helen Armstrong: Big Data, Big Design
Elképesztően kevés „szakmai” könyvet olvastam tavaly, tulajdonképpen ezt is csak nagy jóindulattal nevezhetjük annak. Helen Armstrong már összerakott pár nagyon hasznos szöveggyűjteményt dizájnügyben, és ez a műfaj nagyon megy neki. A Big Data Big Design sem egy koherens, összefoglaló munka, inkább szöveggyűjtemény, de leginkább interjúkötet. Az ágazat (azaz az adatkezelés, adatvizualizáció és társterületeinek) fontos arcaival beszélget a mesterséges intelligencia, a gépi tanulás, a big data és a dizájn lehetséges kapcsolódási pontjairól. Alapvetően nagyon belépőszintű kötetről van szó, az interjúkat vicces definíciók kísérik, a margókon szépen elmagyarázzák ilyen kis egymondatosokban, hogy mi a „természetes nyelvfeldolgozás”, meg a „csetbot”, meg a „GUI”, meg az „uncanny valley”. Összességében érdekes, bár nem túl revelatív könyv, de Armstrong szerkesztői éthosza tényleg példamutató, abból lehet a legtöbbet tanulni.
Elizabeth Guffey & Bess Williamson: Making Disability Modern
Amióta a fiam megszületett, vesszőparipám az „empatikus dizájn”. Valójában a lányom másfél évtizeddel ezelőtti születése óta izgat a dolog, ugyanis egy ember alapvetően akkor találkozik a kortárs dizájn mély, veleszületett antihumanizmusával, ha egy kisgyerekkel kell mozognia a megtervezett valóságban. Hát ha még ez a kisgyerek adott esetben egy „fogyatékkal élő” kisgyerek, akkor még jobban kidomborodik a kortárs dizájn inkluzív emberellenessége. Elizabeth Guffey pár éve már írt egy rohadt jó könyvet a témában, most egy szöveggyűjteményt rakott össze. Guffey érintettként (veleszületett idegrendszeri sérüléssel) rendkívül empatikusan áll a kérdéshez, és – számomra rém szimpatikusan – nem győzi ostorozni a modernitást kibaszott ostoba sztenderdizáló racionalizmusáért.
A konkrét dizájnproblémákon túl az egész kötet a modernitás egy ideológiákon túlmutató, mélyen húzódó brutális ellentmondására világít rá: hogy az építészek és dizájnerek „fogyatékosságot” egyfajta patológiaként fogják fel – egyszerűbben fogalmazva a rámpát a lépcső kötelességszerű alternatívájaként tételezik. De azért a lépcső „előrébb való”, és „teszünk mellé egy rámpát is”. Ez a tanulmánykötet iszonyú izgalmas részproblémákat mutat be, például azt, hogy a Panama-csatorna építésekor megsérült munkások milyen protéziseket kaptak, és miért – ez egészen megdöbbentő olvasmány. Az egész könyv megrázó – számomra legalábbis megrázó – vádirat a modernizmus forma- és folyamattervezése ellen, de mondjuk nem pusztán öncélú kritika, mert például az utolsó fejezetben nagyon komoly szemléletformálást mutat be – tényleg szuper könyv.
Alison K. Smith: Cabbage and Caviar
„Szakmai” könyveknél már csak gasztronómiai könyvet olvastam kevesebbet tavaly. Valahogy elvesztettem az érdeklődésemet, vagy nem találtak meg az izgalmas könyvek, nem tudom. Alison Smith Káposzta és kaviárja egyrészt az a könyv, amelynek a címe éppolyan jól hangzik magyarul is, másrészt viszonylag izgalmas témát boncolgat, viszonylag érdektelenül. Az orosz (vagy oroszországi?) étkezési kultúra történetét próbálja összefoglalni nagyjából a 18. század végétől napjainkig, bár inkább a szocializmus végéig. A modern orosz gasztronómiáról nem sok szót ejt már, bár én örömmel fedeztem fel, hogy megemlíti a – szerintem – legzseniálisabb moszkvai street foodot, a Kartóskit (ez lényegében gigantikus főtt krumpli kivájva és a legkülönbözőbb dolgokkal töltve).
Smith könyve valójában egy gasztronómiai perspektívájú történelmi gyorstalpaló – veszett tempóban rohan végig az orosz mezőgazdaság, élelmiszeripar és szakácsművészet történetén, de valahogy túl sokat markol, és keveset fog. Az világosan kiderül, hogy nem lehet mondjuk egy fejezetben összefoglalni „Szibéria” gasztronómiáját, mert az annál sokkal gazdagabb. Egyáltalán – végig az az érzése az embernek, mint egy szupernek ígérkező, de mégis összecsapott ebédnél, ahol nincs idő kiélvezni az egyes ízeket és zamatokat, mert már jön is a következő fogás.
Mark Bittman: Animal, Vegetable, Junk
Nem kisebb vállalkozás Mark Bittmané – ez sem igazán jó könyv, de Bittman legalább rohadt jól tud írni. Ő nem kisebb célt tűzött ki, mint azt, hogy megírja az emberiség evéstörténetét, igen, az egészet, kábé az első tűzrakástól a poszt-McDonald’s világig. Persze ez a könyv is egy gigászi gyorstalpaló, aki már két könyvet elolvasott a témában, annak nem sok újdonságot tartogat. Nekem kicsit csalódás volt – nem mintha annyira nagyon értenék a dologhoz, de kis túlzással mégiscsak Bittmannon éleztem gasztronómiai skilljeimet, és az egyik legnagyobb hatású gasztro-újságíró, akinek semmi pénzért ki nem hagytam volna heti New York Times-os írásait, a How to Cook Everything pedig megkerülhetetlen alapmű. De azt el kell ismerni, hogy jól szerkesztett, lendületes könyv, némi erkölcsi tanulsággal, és hát sosem lehet eleget ütni az elmúlt 40-50 év amerikai „egészségügyi” divat-trendjeit, a koleszterinhisztitől a szénhidrátdrámán át a ketomarhaságig – szerencsére Bittman üti ezeket rendesen, és az idióta diéta-divathullámok jellegzetesen gunyoros fikázásait mindig öröm olvasni.
Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról
Bár szándékosan nem állítok sorrendet, nem is tudom, miért, de az biztos, hogy Szvoren Edina páratlan novelláskötete nagyon a dobogón lenne. Szvoren már korábbi könyveivel is nagyon belopta magát a szívembe, de a Mondatok a csodálkozásról igazán belém markolt. Egyrészt Szvoren úgy uralja a nyelvet, ahogy nagyon kevesen. Elképesztő az a magabiztosság, ahogy a szavakhoz, mondatokhoz, egymásra utaló és mutogató mondatrészekhez nyúl, és maga a nyelv végzetesen összefonódik a novellákban ismétlődő, lüktető, hancúrozó, fel-felvillanó motívumokkal. Imádom ezeket a precíz, patikamérlegen kimért, mégsem száraz mondatokat, a tempójukat, Szvoren szavainak hullámverését.
Igen, Szvoren igazi formalista, elképesztően kezeli a novellát mint nyelvi jelenséget és mint szerkezetet, ugyanakkor mégsem valami ideologikus vagy kimódolt esztétikai konstrukció lesz ezekből a szövegekből, hanem szívbe markoló jelentések. A (lópánik)-ot örökké tudnám olvasni, szinte könnyek szöktek a szemembe, hogy vége, a (barlangász)-nál meg majdnem kiesett a kezemből a könyv, annyira megdöbbentett, hogy mennyire nekem szól. „Amikor barlangászokról hallok, kezdi Sikeres, azonnal felkapom a fejem. Ha az utcán, a hírekben, a munkahelyemen barlangászokról hallok, vagy akár csak egyetlen magányos barlangászról, úgy érzem, hogy most végre meg fogok tudni valami fontosat.” Így kezdődik ez a pazar novella, amely egyfajta riport-paródia, és én egyszerűen iszom a szavakat. Nem tudok mást mondani, ez egy kibaszott jó könyv.
Rényi Pál Dániel: Győzelmi kényszer
Nem tudom, de nekem valahogy rohadtul hiányoznak a viszonylag olvasmányosan megírt, jó tempójú, de nem túlságosan felületes és semmitmondó magyarországi politikai riportázsok. Na, számomra ezt az űrt töltötte be a Győzelmi kényszer: jól szerkesztett, szép metaforikus alapra épülő, aránylag találó megállapítások gyűjteménye Orbán politikájáról és személyes motivációiról. Ez a műfaj az utóbbi két-három évben Trump kapcsán akkorát ment az Egyesült Államokban, hogy idénre egészen megcsömörlöttem tőle. Idén egyetlen Trumpos könyvet sem bírtam elolvasni, de végre itt volt egy rendes Orbános könyv. Bár a végtelenségig erőltetett focis metafora talán túlságosan rideg értelmezési keretbe szorítja, egyvágányú kényszerpályára küldi Rényit, de ettől eltekintve csak örülhetünk, hogy végre van egy rendes, koncepciózus, végiggondolt és végigvitt politikai pszichoanalitikus elemzésünk, amely többé-kevésbé még fedi is a valóságot.